Itt van miért maradni – Lakatos Lili Felvidékről, értékekről, népzenéről
A népzene kíséri, az orvosi pálya felé halad, örökölt értékek mentén él. Lakatos Lilivel, Korpás Éva népdalénekes lányával beszélgettünk tervekről és kötődésekről.
SZÖVEG ÉS FOTÓ: MURAY GÁBOR
Szalai Ferenc a hatalmas, déli irányban lejtő fennsík közepén áll a kakukkfűillatban. „Gyere, Zsuzsi, gyere, kicsim!” – kiáltja a kezével tölcsért formázva. Zörgés a cserjésben, Ferenc derült arccal, tárt karokkal lép a bozótból előbukkanó féltonnás bivaly, Zsuzsi felé. A bivalytehén könnyezik a gyönyörűségtől, ahogy Ferenc a hátát vakargatja. A Mátrai Bivalyrezervátum gazdája értőn hümmög, búg is valamit Zsuzsinak, csak úgy, szavak nélkül, mint trappista szerzetes a megrendült zarándoknak.
A házi bivaly kifejezetten szociális marhaféle. Őshonos állatunk. Engedelmes és jóindulatú jószág
Rágcsálás, fújtatás, prüszkölés. A csorda felett köröző hollók krúgása visszhangzik csak az alkonyati csendben. Ott lent, mélyen, a Mátra lábánál Gyöngyöspata templomtornya fehérlik, feljebb, balra pedig a Kékes-tetőt éri a lemenő nap fénye. „Ez a tenyészgulya legelője, ide járnak le az állatok inni, s ameddig a szem ellát, egészen az erdősávok széléig minden hozzánk tartozik. Az egész fennsík Natura 2000-es terület, így a természetvédelem részéről is ellenőriznek bennünket – említi Ferenc. – És úgy tűnik, máris sokat hozzá tudtunk adni a tájhoz. Amióta megjelentünk, a madárvilág jelentősen megerősödött – néz a két holló után –, és sokféleségében is jelentős fejlődés van.”
A házi bivaly szívesen dagonyázik. Nem jön zavarba a sáros, nedves, mocsaras területeken
Szalai Ferenc, a Mátrai Bivalyrezervátum gazdája
A mátrai bivalyok története 2014-ben kezdődött. Szalai Ferenc nem tervezte, mégis bivalyos ember lett. Beléjük szeretett. Mondják, nem is nehéz, mert a marhafélék közül a legbarátságosabb fajta. Hat éve egy véletlen folytán találkozott az első példányokkal. A találkozásból „kimentés” lett: felvásárolta az állatokat egy felszámolásból. Attól a naptól kereste a tökéletes helyet nekik, meg azt a közgazdasági értelmet, amely segíthet az állomány fenntartásában. 2016-ban költözött a gulyával ide, a Nyugat-Mátra kapujába, a Szurdokpüspöki feletti, százötven hektáros fennsíkra.
Bár a közvélemény alig tud róluk valamit, a bivalyok évszázadok óta hozzátartoztak a magyar tájhoz. Őshonos állataink. Jó a szociális készségük, és komoly szabályrendszer szerint élnek. Az ősi ösztöneik is megmaradtak, Ferenc szerint nem „domesztikáltuk ki” belőlük.
„Az ott egy egyhetes borjú – mutat a dombra hirtelen. – A bivalyborjú, vagy ahogy Erdélyben nevezik, a bivalybocs az első egy-két hétben szorosan a mama mellett van, viszont miután kiheverte a bölcsiskort, »óvodába« kerül – magyarázza. – Amikor a gulya legelni indul, a borjakat kint hagyják egy jól belátható tisztáson, ahol egy »óvónő« ügyel rájuk órákon át, míg a többiek legelnek. Az óvónőt természetesen néhány óra múlva váltja egy másik anyatársa. Ha egy bocs elveszíti az anyját, akkor egy másik anya tovább szoptatja-gondozza, ami egyáltalán nem jellemző a szarvasmarhafélékre. Ha pedig elpusztul egy bocs, akkor a bocsa nélkül maradt anya addig szoptatja egy másik, gyengébben tejelő anya borját, amíg csak szükség van rá.”
Azt is meséli, megfigyelték, hogy bizonyos esetekben a beteg állatot megöli a gulya, valószínűleg azért, hogy ne terjedjen tovább a betegsége. Ehhez képest ha sérült van köztük, körbeállják, és védelmezik, amíg veszélyeztetve érzik. Amikor netán kalandozni szottyan kedvük, akkor a „vesztes” bivalyt nekitolják a fájdalmas, de könnyen kidönthető villanypásztornak, hogy vele végeztessék el a piszkos munkát. Persze nem könnyű meglógni, Ferenc már a gondolataikat is ismeri. Ami majdnem száz bivaly esetében komoly mentális tréning.
„Húsz példánnyal kezdtem. Pályáztunk az őshonos fajták megőrzését célzó programba, és elkezdtem gazdálkodni az állatokkal” – eleveníti fel. Az az álma, hogy hosszú távon is stabil legyen a hazai állományuk, és tenyésztőtársaival biztosítani tudják a bivaly genetikai fenntartását. „Fontos megtalálni azt a piaci rést, amely rentábilissá tudja tenni a fajtafenntartást. Hiszen ha van közgazdasági értelme, akkor mindig lesz olyan gazdálkodó, aki felelősséget tud vállalni a magyar bivalyért még egy támogatás nélküli időszakban is.”
Hűvösödik. Itt az ősz. Amikor a gulya fent legel a gerincen, Ferenc gyakran kint éjszakázik. Vigyáz rájuk
A házi bivaly hasznosítási formái az utóbbi száz évben fokozatosan megszűntek. Pedig egykor hihetetlenül értékes állatnak számított elsősorban az igavonó ereje, másodsorban a teje, harmadsorban a húsa miatt. Ahogy Szalai Ferenc kesernyésen megjegyzi, a földet már traktorral sem szeretjük művelni, nemhogy bivallyal. A tejre pedig az olaszok építették ki azt a technológiát, amellyel világszerte népszerűek tudtak lenni: felülmúlhatatlan a bivalymozzarellájuk. A harmadik hasznosítási forma, a hús viszont Ferenc szerint kiaknázatlan maradt. Szippant egyet a fennsík alkonyati gyógynövényillatából, és azt mondja: „A Kárpát-medencei legelőterületek felbecsülhetetlenül értékesek. A bivaly beépíti a húsába a gazdag növényflóra esszenciáját, amely például a mi mátrai, hegyvidéki, gyógyfüves legelőnket jellemzi. És így az állat beltartalmi értékben, tápanyagokban hihetetlenül gazdag, kiváló húsminőséget ad.”
Béla, a gulya vezérhímje nem adja magát könnyen, Ferenc már egy órája keresi. Már megint „frakciózik”
Nemhiába vannak ott Szalai Ferenc termékei ma már különböző referenciaértékű – nemritkán Michelin-csillagos – éttermekben. Nemrég kistermelői üzemet alapított, közben felkereste a gyulai Dékány Ferencet, a kolbászkirályt. „Feri bácsi nyolcvanöt éves, többszörös életműdíjas kolbászkészítő, a csabai és a gyulai hús tulajdonképpen neki köszönheti az európai hírnevét. Megismertettem vele a bivalyhúst, azóta töretlenül együtt dolgozunk, és fejlesztjük a termékeinket. Olyannyira, hogy a bivalyhúsos debreceni párossal és a grillkolbászunkkal Érték és Minőség Nagydíjat is nyertünk” – büszkélkedik. Jogosan, hiszen rekordidő alatt lett a bivalyhús hazai nagykövetévé. Persze számára messze nem csak a húsról szól a történet, az csak marketingeszköz a házibivaly fajta sikeres megőrzéséhez.
A magyar házi bivaly és a parlagi szamár szépen kiegészíti egymást a legelésben, remekül megvannak egy élettérben
A legelő zenéje: rágcsálás, fújtatás, prüszkölés
„Béla! Béla! Béla!” – kiált a völgy felé, de a gulya vezérhímje nem adja magát könnyen. Már egy jó órája keressük. Szalai Ferenc azt mondja, már megint „frakciózik”. „Béla a főnök. Egyébként szelíd, kedves állat, csakúgy, mint Zsuzsi, de megéri a pénzét” – fogalmaz, és elindul a sokat látott Pajero felé. Hűvösödik. Ferenc beindítja a motort, és elindul bikáért. Neki ez a napi rutin része.
A népzene kíséri, az orvosi pálya felé halad, örökölt értékek mentén él. Lakatos Lilivel, Korpás Éva népdalénekes lányával beszélgettünk tervekről és kötődésekről.
Alapy Gáspár életéről film is készült, nem véletlenül. A város meghatározó vezetőjének azért kellett meghalnia, mert a zsidó polgárokat védte.
Korpás Éva Harmónia, Fonogram és Külhoni Magyarságért díjas népdalénekessel előadásokba szőtt élettörténetről, biztonságot adó közösségekről és terekről beszélgettünk szülővárosában, Komáromban.
Jókai Mór neve összefonódott Komároméval. Az itt kapott amnesztia legendás történetét számos művében megörökítette. De vajon tényleg minden úgy volt, ahogy az író azt a jövő emlékezetébe akarta vésni?
A felvidéki magyar sorsnak és személyes sorsának alakulásáról Erdélyi Géza nyugalmazott református püspökkel, Komárom díszpolgárával beszélgettünk.
Érezték, hogy egyszer az életben még válthatnak, és így is tettek. A komáromi Varga Zsuzsa és Ferenc huszonhét év után döntött úgy, hogy belső terek helyett apró, festett bonbonokat álmodik meg. Bátorságuk és tehetségük jutalma pedig Oscar-díj lett – a csokoládéké. A Zax manufaktúrában jártunk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.