A hely szelleme

Jó itt lakni, jó itt élni

Hekler Melinda
Fotó: Földházi Árpád

A Misztrál együttes egyik alapító tagja, családapa, grafikus, fotós. Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a hazai verséneklés egyik legmeghatározóbb alakja: két évtizede énekel verseket, fesztivált szervez a Misztrállal, és újabban a magyar énekmondók, verséneklők megismertetése céljából interjúkat készít. Török Mátéval a Duna-part lelket betöltő nyugalmában beszélgettünk versekről, dalokról, a verőcei létről és jövő évi tervekről.

Nemrég egy beszélgetős esten azt mondta, hogy fontos önnek az, hogy Magyarországon éljen. Ezt lehet nacionalizmusként is értelmezni, vagy egyszerűen a lokálpatrióta szólt önből?
Sokszor hallani, hogy az a magyar, aki annak vallja magát, és tesz azért, hogy a magyarság fennmaradjon. Ez nem fanatikus nacionalizmus. Egyszerűen jó itt lakni, jó itt élni. Valamiért ide születtem, s nem máshova. Bár a vezetéknevem Török, és a felmenőim között vannak más nemzetiségűek is, a magyarságtudatom mindig is egyértelmű volt számomra. Az meg, hogy magyarok vegyenek körül, lételemem. Tíz évvel ezelőtt költöztünk Budapestről Verőcére, Magyarország egyik legszebb településére, ahol tulajdonképpen mindegy, hogy most ezen a telken vagyunk vagy hárommal arrébb. Háromezren élünk ebben a faluban. Itt mindenkiről tud az ember valamit, s mindenki köszön egymásnak az utcán. A koronavírus-járvány tavaszi időszakában több pesti ismerőstől hallottam, azért nem mennek teszteltetni, mert félnek, hogy kirakják a piros cetlit az ajtajukra. Nálunk meg ha egy házra kikerült a piros cetli, az ajtó elé mindenféle finomsággal megrakott ládákat tettek a szomszédok, hogy segítsék a ház lakóit.

Milyen volt kiköltözni a nagyvárosból falura?
Ha városiként kijön az ember vidékre, akkor fontos tudatosítania magában, hogy ő a befogadott. Nem kezdheti azzal, hogy meg akarja mondani a tutit. Sajnos mostanában sokszor tapasztalok ilyet. Attól, hogy egyetemet végeztem, nem vagyok jobb egy vidéki földművesnél, sőt nagyon sok mindent tanulhatok tőle. Az elmúlt tíz évben sok mindent tanultunk például arról, mi fontos és mi kevésbé. A vidéki emberek máshogy látják a világot, a transzcendenst, a szakralitást. Sok esetben jobban meg tudják különböztetni a lényegest a lényegtelentől. S ha ezt összeteszi az ember a benne felépülő világgal, egy harmadik, egy komplexebb kép áll össze. A városban akkora a zaj, hogy gyakran nehezebb különbségeket tenni a jó és a rossz, lényeges és lényegtelen között.

A zaj a művészi alkotómunkára is hatással lehet?
Igen, mindenképp. A zajban nem akarunk a mélyére ásni a dolgoknak, mert rohanunk, mert rengeteg írásos és vizuális információval bombáz a világ, túl sok a hang körülöttünk. Ám ahhoz, hogy valami maradandó születhessen, meg kell állni és csendben kell lenni. Ha megnézzük Picasso kubista műveit, gondolhatjuk azt, hogy azért festett köröket és geometriai formákat, mert nem tudott rajzolni, de ez egyáltalán nem igaz, hiszen a kezében volt az egész szakma. Így tudott megszülni magának egy egészen új világot. Ma többször előfordul, hogy köröket rajzolunk, meg négyzeteket, megszínezzük, és festőnek érezzük magunkat, pedig nem is tudunk igazán jól rajzolni. Sok területen érzem ezt a tendenciát. Magamon is észrevettem már többször, hogy hiányzott az a tudás, hogy letisztult formában fejezzem ki azt, amit szeretnék.


 

 

 

Úgy látom, ön pedig eléggé odafigyel arra, hogy képezze magát, ha új területre kalandozik.
Szerintem az én generációm tagjai elég sokat hallották otthon a szüleiktől gyerekkorukban: „Most tanulj, mert most van rá időd!” És mennyire igazuk volt! Mi is pont ugyanezt mondjuk a gyerekeinknek, és persze ők sem akarják feltétlenül belátni abban a percben, hogy igazunk van. Idén tettem le a grafikusszakvizsgát. Elég sok időm és energiám ment rá, de ha ebből már csak annyit megtanultak a gyerekeink, hogy ha van egy célunk, akkor akár negyven év felett is le kell ülni az asztalhoz tanulni, már megérte. Ha megtapasztaljuk azt, hogy semmi sem lesz ingyen a miénk, és meg kell küzdeni azért, hogy valamit le tudjunk tenni az asztalra, akkor sokkal kevésbé fog bennünk dominálni az egó. Sokszor a nagy önmegvalósítási vágyból végül csak az utánzás marad, aminek nem sok értelme van, még akkor sem, ha a mai világban ideig-óráig sikereket is el lehet érni vele.

A Misztrál együttessel hol tartanak kitűzött célok és a fejlődés terén?
Sokat változtunk az évtizedek alatt. A dominancia például már nem annyira fontos, de az egészséges versenyszellem megmaradt. Pont ezt látjuk a műfajunk nagy öregjeinél is. Ez az egészséges versengés elengedhetetlen egy együttesben, és kell ahhoz, hogy tovább tudjon működni: ne legyen érdektelenség, és ne váljunk közömbössé az együtt muzsikálás iránt. A másik fontos dolog, hogy legyen mindig magunk elé kitűzött cél. Ebben, hála Istennek, eddig sosem volt hiány. A karanténhelyzet előtt, januárban elmentünk egy hétre Nagyváradra, és összeraktunk egy lemeznyi új dalt. Azt terveztük, hogy majd bejátsszuk őket néhány koncerten, és azután vesszük fel stúdióban. Ám ez az ismert okok miatt sajnos nem valósult meg így…

Bevett szokás a Misztrálban, hogy az új dalokat koncertközönség előtt tesztelik?
A legtöbb esetben előbb születik meg az album, és utána tartunk lemezbemutató koncertet, de régóta tervezzük, hogy megfordítsuk a folyamatot. A tapasztalataink alapján úgy éreztük, jobb minőségű felvétel jöhetne létre, ha akkor játsszuk fel a dalokat, amikor már jobban a kezünkben vannak, letisztultak. Sok esetben másként szól egy-egy dal a lemezen, mint koncerten: kicsit gyorsabb vagy kicsit lassabb lesz, kihagyunk belőle egy hangszert, beleteszünk egy közjátékot. A koncerteken többféle variációt kipróbálva látjuk igazán, mi működik jól. Ezért mondom, hogy így jobb, más minőség érhető el.

Felemelő látni, hallani, amikor a koncerteken a közönség együtt énekli a magyar verseket. A színpadon hogy éli meg?
Nagyon jó érzés! A legjobb élményeim egyike, hogy gyerekek énekeltek velünk Balassit 2004-ben, amikor a Balassi-lemezt készítettük. Nagy rácsodálkozás volt, milyen erővel bír a vers: nincs gyerek- vagy felnőttvers. Van jó és rossz költemény, és íródnak zenék, amelyek segítik a verset. Maga az énekelt vers is érdekes kérdéseket vet fel. Mi a cél: a zeneszerző a verset akarja segíteni a zenével, vagy azt szeretné, hogy a költemény szolgálja ki az ő zenéjét? A verséneklő alapvetően megkeresi a vers dallamát. Én abban hiszek, hogy minden vers szakrális alkotás, és ennek megfelelően kell bánni vele.
 

Ha jól sejtem, az új lemez még várat magára, a honlapjukon viszont úgy látom, valami mégiscsak készült a járvány időszaka alatt is.
Így van. Megvalósult a Pálos hangok című dupla lemezes kiadvány, amely nagyon érdekes és fontos projekt számomra, és a Misztrál együttes volt az egyik kulcsrésztvevője. Régi álmom és vágyam valósult meg ezzel, hiszen egy kiadványon belül hallhatunk verséneklőket, énekmondókat és régizenészeket. Fontos, hogy ezek a műfajok közeledjenek egymáshoz. Volt már egy ilyen kísérlet 2008-ban, amikor Janus Pannonius volt a hívószó, az ő verseit énekeltük el többféle stílusban. Ezúttal az egyik lemezen minden előadó pálos költőktől vagy a pálos rendről énekel költeményt, a másikon pedig a pécsi pálos szkóla, a Schola Sancti Pauli énekel gregorián énekeket és többszólamú kanciókat középkori pálos forrásokból.

Csak egyházi témájú alkotások hallhatók a verses lemezen?
Nem kizárólag, de nagyobbrészt igen. Szerepel a lemezen Bognár Szilvi Király Nórával és Kovács Zoltánnal, a Hangraforgó, Huzella Péter, a Kaláka, Krulik Zoltán, a Misztrál, a Musica Historica, a Sebő együttes, a Szélkiáltó, Tolcsvay Béla és a nemrég elhunyt Kátai Zoltán is. Majdnem az összes dal kifejezetten erre a lemezre született meg. Abban biztos vagyok, hogy sokakban felmerül majd a kérdés, vajon mit keres egy pálos albumon a Marseillaise. Annak idején egy pálos szerzetes, Verseghy Ferenc fordította magyarra az indulót. Azt hiszem, lelket emelő karácsonyi ajándék lehet a lemezből.

Ahogy beszél, érezhető, mennyire fontos küldetésének tartja a verséneklő hagyomány előmozdítását.
Valóban. Szerencsére nemrég sikeresen pályáztam a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíjprogramjába, amelynek keretében megpróbálom bemutatni és lefényképezni az utóbbi hatvan év verséneklőit és versénekmondóit. Sokan vagyunk, sokfélék, mégis szinte láthatatlanok. A program fő célja, hogy minél többen megismerjék ezt a stílust és az alkotóit. Valójában még a műfaj meghatározása is várat magára. A művészeti palettán ugyanis nincs elhelyezve a verséneklés és az énekmondás. Ez pedig gyakran okoz problémát például a pályázati rendszerben vagy a műfaj oktatásának területén.

Az ösztöndíjprogramban az összes verséneklőt és énekmondót felkeresi, és leül velük beszélgetni?
Sajnos az összeshez biztos nem fogok tudni elmenni, de nagyon örülök, hogy tervezetten is fogok tudni a barátaimmal, a pályatársakkal és egykori tanáraimmal beszélgetni, és fotókat is készíthetek róluk. A művészeti programhoz összeállítottam egy honlapot, amelyen folyamatosan publikálni fogom a képeket és az elkészült beszélgetéseket, ez a Versénekmondó.hu. Itt várom azoknak a verséneklőknek és énekmondóknak a jelentkezését is, akik annak vallják magukat, tizennyolc évnél idősebbek, és akiknek megjelent már legalább egy lemezük ebben a stílusban. Hála Istennek, elég sok kortárs pályatárs él és működik. Szeretném, ha reális képünk lenne arról, kik, hol, mennyien, milyen régiókban foglalkoznak ezzel, és tudjunk egymásról.

Nemcsak a műfaj, maga a szó, hogy énekmondó, versénekmondó is ismeretlenül cseng a fülemnek.
A mai szó szerinti verséneklés – ahova a Misztrál is tartozik – a Kalákával és a Sebő együttessel kezdődött a hatvanas évek végén. A hetvenes években kezdett a Szélkiáltó és a Kolinda. Énekmondónak kevesebben vallják magukat, mint verséneklőnek, mert ebben a szóban erősen benne van a régmúlthoz való szoros kötődés, a 16–17. századi dalok megéneklése. A versénekmondó szókapcsolatot pedig nemrég találtam ki a művészeti programhoz, hogy közelítsem a két, kissé még különálló stílust. Azért is tetszik most ez a gyűjtőnév, mert a vers és az előadó között van az ének szó. A műfaj ismertsége szempontjából pedig hosszú távon az jelentene sokat, ha lenne elfogadott énekmondó- és verséneklő-oktatás Magyarországon, ahogy a népzenének is van.

A népzene megbecsültségén az lendített nagyot, hogy elkezdték tanítani a Zeneakadémián. A verséneklés oktatása hogy áll ma?
Egyelőre az Óbudai Népzenei Iskola nyitott arra, hogy egy alapfokú verséneklő-énekmondó kurzus elinduljon. Illetve korábban is volt ehhez hasonló kezdeményezés, Dévai Nagy Kamilla iskolájában, ahol mi, a Misztrál tagjai is találkoztunk a kilencvenes évek végén. Tudjuk, hogy azért sincs nagy megbecsültsége a műfajnak, mert a zenészeink között alig van zenei végzettségű. Sokunknak másfajta diplomái vannak: bölcsész, építész, építőmérnök, fizikus, matematikus, de ezért itt nem jár pluszpont.

Ön is egész más végzettséggel rendelkezik, és más területen dolgozik. Mit jelent mégis önnek a verséneklés?
Nagyon sokféle dolgot csinálok, ám amikor hazafelé jövök egy-egy koncertről, mindig az van bennem, hogy igazából ezt kell űznöm, mert ez jelenti a legnagyobb örömöt. Ez vagyok én. Furcsa, de ezt így még nem mondtam ki… Ettől függetlenül nagyon szeretem az összes többi feladatomat is. Valahogy nekem így lett kerek az életem. Nagy boldogsággal tölt el, hogy a magam ura lehetek, és azt tehetem, amit szeretek, legyen az a zene, a grafika, a fotó vagy bármi más.

 
További cikkek
Hívószó A természet törvénye

Őszre Erdőbényén beérett a szilva, a birs, a szőlő – de már januárban is tudták ezek a növények, amikor még a téli álmukat aludták a rügyek, hogy majd ez lesz a dolguk: megérlelni a termést. Beérni.

Anziksz Márton Áron

Ha valami fura felvetésre egyetlen kifogástalan magyar egyházi embert kellene választanom az elmúlt évszázadokból, gondolkodás nélkül Márton Áronra voksolnék.

Műhely A legdrágább magyar

Az idén augusztusban kilencvenhét éves korában elhunyt Reigl Judit a tapasztalaton túli világ megjelenítésének eszközeként tekintett magára.

Műhely A tizenhatodikév – újra

A szerző legutóbbi verseskötetével, a Távozó fával kezdődő, majd A rög gyermekei trilógia átdolgozott változatával folytatódó Oravecz Imre- életműkiadás idén újabb darabbal bő- vült, méghozzá az 1972. szeptember újrakiadásával.

A hely szelleme Ég és föld között

Mintha hajóban ülnénk, úgy hullámzik a terepjáró a sártengerré vált úton valahol Kismaros fölött, míg egy erdő közepi kis háznál le nem áll a motor. Az épületbe belépve úgy tűnik, az előbb megtett néhány kilométerrel hétszáz évet utaztunk vissza az időben. Az itt élő Sáfár család középkori módon tölti a mindennapjait.

A hely szelleme Bölcsőtől a keresztig

A kis zsákfaluban, ahol tizenkét vándorbölcső jár házról házra, s ahol a lakók minden évben közösen adják elő a Magyarpolányi passiót, mélyen gyökerező összefogás tapasztalható.